Élet egy anorexiás mellett
Rengeteg nagyon csúnya betegség van a világon, de az ami az aggyal babrál, a legrondábbak közé tartozik. Jó pár évvel ezelőtt még én is csak legyintettem, hogy mekkora gáz már ennyire felfújni az anorexiát. Le kell velük ülni és megbeszélni, így vagy úgy, ők is jobb útra térnek. Enni klassz, ezt pedig ők is be fogják látni.
Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Felesleges lenne bemásolnom ide bármilyen leírást wikipédiáról, ha valaki utána akar olvasni, úgyis megteszi. Szerintem már mindannyian ismerjük ezt a betegséget annyira, hogy erre ne legyen szükség. Nem felesleges adatokkal akarom teletömni ezt a bejegyzést, hanem a saját tapasztalataimmal.
Ez elején szögezzük le, hogy én sosem voltam anorexiás, de még csak a közelébe se kerültem. Kiskorom óta imádom az óriási lakomákat, a zsíros ételeket, a gyorskajákat és úgy általában minden egészségtelen cuccot. A húgom is ugyanígy volt, rengetegszer kiszöktünk a konyhába, amikor senki nem figyelt ránk. Mindenfélét összeettünk, nem volt idegen a tejszínhabos popcorn, de még az uborkás-nutellás szendvics sem. Banánt szeleteltünk a csokis danone-ba, mellé pedig agyon cukrozott kakaót ittunk. Egyikünk sem nézett ki csúnyán; nem voltunk vékonyak, de kövérek sem. Átlagosak voltunk. De legbelül egyikünk sem értett egyet ezzel.
A közeli kapcsolatom az anorexiásokkal még gimnáziumba nyúlik vissza. Volt egy osztálytársunk, az egyszerűség kedvéért legyen most Kata a fedőneve. Kata vicc és ferdítés nélkül a legjobb diákunk volt, mindenből nagyon jó jegyeket szerzett, mindig brillírozott. Félénk lány volt, kevés barátai voltak, de azok igazán számítottak. Mint általában, az én osztályomban is voltak népszerű lányok, de Kata nem tartozott közéjük. Én nem álltam hozzá annyira közel, nem tudom, mennyire akart volna. A lényeg, hogy Kata egy aranyos, közepesen vicces lány volt, akire amúgy nem figyel fel az ember. Sosem volt nagydarab, de egyszer csak elkezdett fogyni. Nem figyeltünk fel rá, nem említette meg senki. Párszor kimaradt a suliból, de mindig kivédte valamivel, ha kérdeztük, miért.
Alig pár hónap alatt annyira súlyos lett az esete, hogy kórházba került. Először Budapestre, amikor pedig kicsit mérsékelődött az állapota, visszakerült a mi városunkba a gyerek klinikára. Párszor meglátogattuk a lányokkal, és hiába volt rajta az a betegruha, olyan normálisnak tűnt az elméje. Azt gondoltam, hogy csak fel akarja hívni magára a figyelmet.
Igen, egy idióta voltam, de még ennél is van lentebb.
Erre rá pár évre a legjobb barátnőm is elkezdte produkálni a tüneteket. Több száz kilóméterre lakott tőlem, így csak ritkán találkoztunk, de nála már sokkal feltűnőbb volt a változás. A kis úszógumik eltűntek róla, ha elhívtam kajálni, sosem jött. Sőt, amikor nála aludtam, én szokás szerint kiettem őket a vagyonukból, ő pedig még nézni is alig bírta. Nem mintha undorítóan ennék, maga a tevékenység zavarta. Mivel hozzá jóval közelebb álltam, ő mesélt nekem a gondjairól. Amit persze ő sem gondolt annak, de én sem. Tisztán emlékszem, hogy egyszer a parkban ültünk, cigiztünk, söröztünk, az élet nagy dolgairól beszéltünk. Mondta, hogy váltott kondibérletet, meg hogy mennyire jól halad a fogyással. Addigra már belefáradtam ebbe a témába, csak bólintottam. Így próbálta meg felvezetni, hogy a segítségemre van szüksége. Nem, sajnos még nem úgy, ahogy azonnal tudnom kellett volna. Nem, neki fogyibogyók kellettek. Otthon nem nézték jó szemmel, ezért hozzám akarta rendelni, kifizette volna, meg minden macera, csak ne tudják meg nála, hogy ilyet szed. Olyan gyönyörűen felvázolta, hogyha nem lettek volna szigorúak a szüleim, biztosan belemegyek.
Vak voltam és naiv. Gyűjthetnék kifogásokat, hogy én is csak egy gyerek voltam, de a mentegetés sosem jó megoldás. Pár hónappal később ő is kórházba került, én pedig azt tettem, amit még mindig az egyik legnagyobb hibának vélek az életemben.
Megszakítottam vele minden kapcsolatot.
Nem írtam vissza neki, nem vettem fel a telefont. Akárhogy próbált közeledni hozzám, akkora falat állítottam fel, amekkorát csak bírtam. Még mindig megvan a naplóm, ahol leírtam, hogy "nem bírom végignézni, hogy elpusztítja magát." Még saját magamnak is hazudtam. Szerettem őt, évek óta tartott a barátságunk, már rengeteg jó és rossz dolgon keresztül mentünk, és amikor szüksége volt rám, én hátatfordítottam. Mindezt miért? Mert még akkor sem hittem el, hogy ez egy betegség. Megrögzött egoistának gondoltam, hiába tudtam róla, hogy nem az. Elhitettem magammal, hogy magának okozza ezt az egészet.
Fél évig nem beszéltünk, de persze sokat gondoltam rá. Hiányzott az életemből, mégiscsak a legjobb barátom volt, akinek mindent elmondhattam büntetlenül. Talán ekkor kezdtem el bűntudatot érezni, de csak valahol mélyen, tudatalatt. Ez a történet egész boldogan ért véget, mert kilábalt a betegségből, teljesen egyedül. Amikor újra megkeresett, már egy teljesen más ember volt. Azóta is ő a legfőbb bizalmasom, és csak hálás lehetek neki, amiért megbocsájtott.
Azt gondoltam, hogy itt vége is az egésznek. Gimnázium után megléptem külföldre, beindult a nagy betűs élet számomra. Nagyon szép fizetésem volt, végre valós barátokat is szereztem, akik nem ezer mérföldre laknak tőlem. Nem hiányzott a családom, sem a magyar életem. Boldog voltam ott.
Egy év telt el, amíg én élveztem az álomvilágot. Akkor jött el a nagy váltás, felmondtam, a barátnőmmel beköltöztünk a főváros szívébe. Neki új párkapcsolata lett, folyamatosan azzal a fiúval lógott, lett egy munkahelye is. Én pedig otthon ültem heteken keresztül, több ezer állásjelentkezésen voltam túl, de úgy tűnt, senkinek nem kellek. Kínomban elmentem hotelszobákat takarítani, de nem akartam hazajönni.
Pár nap különbséggel két telefont kaptam, és nem tudom, hogy a sors vagy minek nevezzem, de jó sorrendben történtek a hívások. A második hívásom arról a munkahelyről jött, ahová mindenképp be akartam jutni. Nem messze az albinktól, csinos fizetéssel, nem agyondolgozós, értelmi pozíció lett volna. Gondolkodás nélkül visszautasítottam, mert akkor már megvolt az egyirányú repjegyem haza.
Apu volt az első hívó, azt mondta, hogy a húgom öngyilkos akart lenni. Kérdés, kérés, megbánás nélkül összepakoltam a cókmókom, és elindultam haza.
Hónapok óta nem láttam a húgomat, így rendesen meglepett, hogyan nézett ki. Akkoriban még volt rajta azért valami, de tény, hogy sokkal soványabb volt, mint régen. Hiába ez volt a harmadik eset, megint nem ismertem fel időben. Csak a depressziójával foglalkoztam, újra a legjobb barátja lettem. Elkísértem mindenhová, mégsem tűnt fel, hogy nem eszik. Amikor megmutatta az első összehasonlító képét, amin egy hónappal azelőtti és a mostani kinézete volt, még meg is dicsértem, mennyivel jobban néz ki. Eleinte hagyta, hogy bármit csináljak mellette amikor tornázott, de egy idő után kizavart. Régen rengeteget beszélgettünk, míg a másik zuhanyzott/fürdött; ezek is megszűntek. Eddig simán átöltöztünk egymás mellett, most már kiparancsolt a szobájából, még ha csak a pulcsit is vette le. Ami egyébként elég ritka volt, mert mindegy, milyen meleg volt odakint, ő vastag pulcsiban indult el. A kislány, aki imádott úszni, semmilyen unszolásra nem jött el velünk a strandra.
Már megint késő volt, amikor észrevettem. Hiába beszéltem vele szépen, csúnyán, hiába sírtam neki, már semmi nem hatotta meg. "Zsuzsi, ez az én életem. Nem vagyok életveszélyben, nyugodj már le." Mindig ez az átkozott mondat. Amikor hazajöttem, azt hittem, hogy ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, de csak akkor döbbentem rá, hogy már nem ismerem a húgomat.
Beismerem, megint megfordult a fejemben, hogy el kellene menekülnöm. Eszembe jutottak a külföldi emlékek, a barátnőm továbbra is Angliában élt, bármikor visszavárt volna. Még ha csak egy pillanatra is, de úgy gondoltam, ez nem az én problémám. Csak annak tudunk segíteni, aki hagyja magát, a húgom pedig nem hagyta.
Akkor küldte el nekem a második összehasonlító képét. Pont egy év telt el a kettő között; az első kép nem sokkal az után készült, hogy visszaköltöztem. Ha az ember szeme előtt megy végbe a változás, hajlamos nem észrevenni, de amikor ott a bizonyíték azon a tetves telefonon, már nem lehet tovább tagadni. Elbuktam, mint barát és mint testvér. Elbuktam, mint egy ember.
Nekem ez volt az áttörő pillanat, amikor felismertem, hogy itt elveszíthetem azt, aki a legfontosabb nekem. Taktikát váltottam, soha többé nem hoztam fel, hogy mi volt régen, mennyire megváltozott. Nem voltam biztos, hogy jó az új irány, mert itt már elég volt egy pici hiba, átbillenhettünk a ló túloldalára.
Vettem egy kocsit, hogy minden nap én vihessem el az iskolába, és ha úgy engedte meg a munkám, haza is hoztam. Elvittem lovagolni, meg ahová kérte. Harapófogóval is alig tudtam kiszedni belőle dolgokat, de szépen lassan elindultunk az úton. Amikor beült az autóba, beszélni kezdett, milyen volt a napja a suliban, mik az aktuális pletykák. Elmondta, miért utálja azt a tanár, miért imádja az osztályfőnökét. Elmesélte a karó dolgozatának történetét, hogy mennyire tetszik neki egy végzős fiú. Megmutatta, milyen tetoválást szeretne, mit rajzolt legutoljára. Már nem volt olyan számomra, hogy kis vagy nagy horderejű, akármit mondott, szentírásnak vettem. Minden érdekelt, ami a húgom. Az összes aranyos történetét örömmel hallgattam, mert nekem mesélte.
Szépen lassan kezdtünk el újra egymásra találni. Voltak rosszabb napjaink, ordibáltunk egymással, nem szóltunk a másikhoz napokig. De mindketten tudtuk, hogy csak egymásra számíthatunk.
Tisztán meg tudom mondani, mik voltak a mérföldkövek az utunkon. Amikor először kért meg, hogy megmasszírozzam a hátát és lényegében csak a csontjait tudtam simogatni. Amikor először mondta meg, hány kiló és mikor szokta mérni magát. Az első alkalom, amikor a WC-zési szokásaimról beszéltem és undorodva fordult el. Pár nap múlva már ő is elmondta a rendellenességeit. Lehet, hogy undorító, de esküszöm, amióta meg tudjuk ezt beszélni, minden másról is könnyebben csevegünk. Egyik este elmesélte nekem, mennyire félt és retteg még most is.
De nekem egyszer sem hazudott. Anyáknak végig hajtogatta, hogy már meggyógyult, semmi baja. Az osztálytársaival is elhitette, mindenki mással. Az anorexia manipulatívvá teszi az embert, hisz legtöbbször maga a beteg is elhiszi a hazugságait. Valós javulás, de még csak stagnálás sincs. Belülről emészti fel a pácienst, apró démonként altatót énekeltet vele a körülötte levőknek.
Nem vagyok jó ember, talán sosem leszek az. De mindez nem számít, mert még időben meghallottam egy néma sikoltást és nem menekültem el. Hosszú, nehéz folyamat volt, és még mindig nem vagyunk a végén. Őszintén? Nagyon nehéz nap, mint nap tolerálni az étkezési hülyeségeit, hogy ha nincs egészséges étel az asztalon, inkább visszavonul. Még mindig nehezen emésztem meg, hogy az, aki világ életében imádta a húst, most azért nem eszi meg, mert fáj tőle a gyomra. Csak laktózmentes tejes vehetek, nem főzhetek krumpliból, húst csak akkor, ha külön van és nem belefőzve. Elhinni, hogy annál az épp maroknyi mennyiségű salátánál ha többet eszik, már rosszul van. Hogy azonnal le kell húzódni a kocsival, ha elfehéredik. Baromira nehéz, főleg, amikor ugráltat egy hosszú melós nap után.
Vannak azonban sokkal nehezebb dolgok. Nem sírhatok, ha ránézek a karjára, ami teljesen elfogyott, amivel alig tudja kinyitni az uborkás üveget. Nem szólhatok, hogy megint újabb lyukat kell fúrni az övére. Nem láthatja, hogy mennyire aggódok, amikor újabb adag hajat szedek ki a fürdőkádból. Nem mondhatom el, mennyire gyönyörűnek találtam a kreol bőrét, ami most még a falnál is fehérebb. Nem tilthatom meg, hogy felüljön a lóra, mert elég egy kicsit bakolnia, le fog repülni, annyira nincs ereje.
De megígértem neki, hogy mindig mellette fogok állni. Együtt megtaláljuk a gyógyulás útját, közös jövőnk lesz, ahol ő sebész lesz, én pedig grafikus. Vagy az, ami. Boldogok leszünk, nem fog számítani más véleménye.
Fogalmam sincs, hogy mit csinálunk jól és mit nem. Régóta küzdünk, már mind a ketten elfáradtunk. Egy kis csodára lenne szükségünk, egy kis megerősítésre.
Ma derült ki, hogy tartósan hízott két kilót. Már több, mint egy hete megmaradt, pedig még beteg is volt közben. Apró lépés ugyan, de nem is lehetnék ennél büszkébb az én harcosomra.
