2022 - Az első lépcsők

2022 - Az első lépcsők

   10:39 AM       Zuzu

---

 

Most vettem észre, hogy nem írtam semmit 2021-ről, amit eléggé sajnálok. Imádom visszaolvasni az évértékeléseimet és ezzel most kihagytam egy nagyon fontos évet. De nem probléma, mert itt jön 2022 ami legalább annyira eseménydús volt. 

Ahogy az évek óta bevett szokás, az újévet Püspökladányban kezdtem bravúros társasozás és mérsékelt alkoholfogyasztás mellett. A lakásvásárlás miatt már akkor is ideges voltam, így nem volt egyszerű visszatérni a budapesti életemhez. De a munka folytatódott - továbbra is minden hétköznap reggel időben érkeztem, vártam a késő kolléganőmet és legjobb tudásom szerint kiszolgáltam a recepcióra tévedő embereket. A lakáshitel intézése miatt több szabadnapot kellett kivennem, mint amennyit akartam, illetve jóval több segítséget kellett kérnem. Végül sikerült, februárban megkaptam a kulcsokat és megkezdődhetett végre a felújítás. Bálint és csapata megnehezítette az életemet, főleg mivel nem voltak terveim. Anya óriási támaszt nyújtott, viszont a kimerültségem nagyon sokszor győzött. Hiába akartam megtervezni a saját kis kuckómat, ez nem nagyon jött össze. Sodródtam az árral, rengeteget sírtam, mindenkinek panaszkodtam és közben olyan gátakat építettem fel, amiket senki nem tudott áttörni. Hogy őszinte legyek, életemben először nem is akartam. Azok a gátak tartottak össze, bennük kapaszkodva tudtam lavírozni a feladatok között. 

Március volt a legrosszabb mind közül. Ki kellett költöznöm az albérletből - mivel felmondtam a szerződést a felújító csapat ígéretére alapozva -, Timitől már a falra tudtam mászni, egyre több lett a családi munka és emellett még egy komolyabb webshopba is belekezdtem. A magamra szánt idő eltűnt, még aludni sem tudtam rendesen. Nem akartam beszélni a problémáimról, de úgy társalogni sem egyáltalán. 

És ezek közepette történt egy kis incidens, amit nem tudok hova tenni. Vanda segíteni akart, szerinte ha kibeszéltem volna magamból a gondokat, akkor könnyebben szembe tudtam velük szállni. Hiába kértem arra, hogy csak hagyjon levegőt venni - jó pár hónapra -, ő nem engedte. Erőszakos volt, és úgy akart segíteni rajtam, hogy közben elfelejtette szem előtt tartani az én kérésem. Aznap este szörnyen kiborultam, és az a mélyzuhanás kezdete volt csak. Később már nem tudtam magam tartani, folyamatosan sírtam random emberek előtt. Tisztán emlékszem, amikor elém tették a csempéket és nem tudtam mit tegyek, mivel rossz színek lettek rendelve. 

Belegondolva fogalmam sincs, mi lett volna a jó megoldás. Leírni a terveket, tanácsokat kérni, esetleg egy kicsi énidőt beiktatni. Utólag általában könnyebb megoldást találni, nekem viszont most sem megy. Az a fajta rettegés kicsit még mindig bennem van, egyhamar biztosan nem kezdek lakásfelújításba. 

Március környékén felmondtam, legalábbis a recepciós munkát szüneteltettem egy hónapra. Sikeresen beköltöztem a már lakható ingatlanomba, elkezdtem átiratni a közműveket, berendezni a főhadiszállást. Az egy hónapos Home office rengeteget segített nekem, végre ki tudtam pihenni magam. Ekkor kezdett el körvonalazódni bennem a terv, hogy szükségem van Disneylandre. Rövid tervezgetés után kitűztem az időpontot - június vége, július eleje, Kriszti lett az útitársam, szép lassan meglett a szálloda és a regjegy is. Sok pénzt költöttem, de minden pillanat megérte. 

Időközben a HO-s munka összeomlott, így visszakerültem a recire, immár Katával együtt dolgoztunk. A mindennapokba beletartozott a reggeli kocsikázás, izgalmas és kevésbé izgalmas helyzetek, új crush, majd az emlékezetes karaoke hazautak. 

A 2022-s év fő crush díját egyértelműen Ákos kapja meg. Egy testben túl sok mindent testesített meg, amiért eddig is rajongtam. Az ápoltsága, a stílusa, az intelligenciája mind lenyűgözött, egyszerre éreztem közelinek úgy, hogy egy szakadék választott el tőle. Betört az álmaimba, de semmit nem hagyott maga után, csak az illatával az orromban írtam hozzá sorokat. Ez utóbbi volt, ami miatt tartós érzéseket tápláltam iránta, a bennem mélyen alvó írónőt felkeltette. A hosszú szundi után kimerülésnek jelét sem mutatva papírra vetettem a gondolatokat, újra az ihlettel teli virágos mezőn táncolhattam éjszakánként. Színt vitt a szürke hétköznapokba, újra el tudtam merülni a kreativitásban. Nem kellett már számfestő, sem Diamond painting, elég volt a babás füzet és egy toll.

A valóságban azonban követtek a problémák. A webshop nagyon megcsúszott, majdnem egy fél év kellett, hogy befejezzem a programozást. Közben teljesen elvesztettem a szerelmemet a kódok kergetése iránt, már nem akartam sem fejlődni, semmit újítani. A mai napig kísért a megrendelő idióta sopánkodása és ezt sosem fogom elfelejteni. 

Amit pedig személyes katasztrófaként élek át, hogy a 3D iránti szerelmem is lecsillapult. A rengeteg kudarc után már alig tudtam rávenni magam, hogy bekapcsoljam a mayát. A világ újra a normális arcát mutatta nekem, többé nem textúrákat láttam. Egy-egy érdekes tárgy már csak szemet gyönyörködtető volt, nem akartam lemodellezni. 

Az év második fele jóval nyugodtabb tempóban haladt. Hirtelen mindenre találtam időt, kezdtem helyrejönni. Ekkor egyeztem bele, hogy eladom az összes hétvégémet, hogy segíthessek Vandának műkörmössé válni. Ezt a döntést már akkor is bántam félig, hiszen túl jól ismerem magam. Hiába szeretem őt nagyon, amikor elveszik tőlem a kikapcsolódást, hamar ellenszenvessé válik bárki a szememben. Itt nincs szünet, folyamatosan nyomni kell az ipart. És ez még csak a kezdet volt, a következő héttel kezdetét veszi a második etap, ami konkrét négy hónapig tart majd. Szünet nélkül. 

És éppen ennek apropóján jutott eszembe az évértékelés. Eddig csak azt írtam le, amit átéltem, most viszont szeretnék konkrét terveket szőni. Nem akarok újra abba a csapdába esni, hogy túlhajtom magam. 

2023 szóljon arról, hogy meggyógyítom a lelkemet. Többet figyelek a belső hangra, nem sétálok bele olyan helyzetekbe, amik árthatnak hosszú távon. Felépítem, hogy ki is akarok lenni és tenni fogok érte. Az első lépéseket megtettem idén, ezt a munkát fogom folytatni. Félreteszem a pénzem, gyűjtök a hiteltörlesztőre, de utazni fogok idén is. Ha nem is Krisztivel, talán egyedül, de nyáron wellness lesz a program. A mentális egészségem mellett figyelni fogok a fizikális egészségemre is. Többet fogok főzni, egyre egészségesebb recepteket fogok kipróbálni. Felfrissítem a ruhatáram, időtálló darabokat fogok venni, és nem fogom sajnálni rá a pénzt. A fehérneműimet egy az egyben le fogom cserélni. A hajápolási rutint folytatom, de igyekszem több pakolást használni. Az arcápolás és a foghigiénia terén rengeteget kell fejlődnöm, ezeket napi rendszerességgel kell művelni. 

Röviden ezek lennének a terveim. De papírra is vetem őket, mivel nincs is jobb érzés, mint kipipálni egy nehéz feladatot az elvégzése után. 

Read More

2020, az elszeparált év

2020, az elszeparált év

   10:46 AM       Zuzu

---

 

Kicsit késve bár, de megérkeztem az évértékeléssel. Nem hinném, hogy túl hosszú bejegyzés lesz, de reményeim szerit az utolsó ezen a blogon. De mindent csak a maga idejében.

2020-at itthon kezdtem meg anyuval és a macskákkal. Nudli főnök még jól tartotta magát, bár sosem szerette a szilvesztert, rettegett szegény a hangos petárdáktól és társaitól. Eleinte Lilinél lettem volna, mint általában, de szörnyen fájt a fejem és amúgy sem éreztem jól magam, így lett a mozizós szilveszterem. 

Később folytattam az iskolát annak rendje s módja szerint. A szülinapom az egyik legőrültebb lett, amit eddig átéltem. Az osztálytársaimmal rövid kocsmakalandnak indult, de végül összevesztem anyával és Máténál kötöttem ki Joellel karöltve. Sokat beszélgettünk, nagyon érdekes tapasztalatokat szereztem. 

Nos a következő szekciót nehéz leírnom, mivel azóta beszélni is alig tudok róla, olyan dühös vagyok. Még bejárhattunk a suliba, amikor is közelebb kerültünk egymáshoz Martinnal. Azt hiszem várható fordulat volt, bár ha őszinte akarok lenni, én addigra már lemondtam róla. A sokadik közös mozi után sokadszorra nála aludtam, de ekkor került elő először az alkohol. Még be se értünk a lakásába, amikor tudtam, hogy itt fordulni fog a kocka, ezek után már nem leszünk csak barátok. Megcsináltuk a bundáskenyeret, néztünk plusz egy filmet aztán megindult közeledés. Semmi konkrét nem történt, csak játszadoztunk egymással órákon keresztül. Néha megszakítottuk és kimentünk egy cigire, vagy beszélgettünk valamilyen semmitmondó témáról. Másnak talán ez teljesen normális lehet a párjával, de nekem ez volt az első ilyen alkalom. Nem volt nyomás, hogy jönnek a szobatársak, nem egy parkban éjszaka rejtőzködve, hanem csak úgy. Ketten. Korlátok nélkül. Együtt. 
Sokszor hallottam már, hogy ez a része természetesen fog jönni és így is lett. Magamat adtam, nem játszottam túl és mindennek ellenére szerentém hinni, hogy ő sem. Egy rövidke éjszaka volt, ami akkor olyan hosszúnak tűnt. 

Másnap felszálltam a hazafelé tartó buszra, majd a szobámban ücsörögve mindent furának éreztem. Átgondoltam az eseményeket, az eredmény pedig nem tetszett. Nagyszerűen éreztem magamat, kicsit hiányzott is, de nem vele. Nem tetszett az illata, nem úgy ért hozzám, ahogy előtte T.Máté. És én sem szerettem hozzáérni, nem vágytam rá. Csak arra, amit ő adni akart nekem, ami lehettünk volna, ha nincs ennyi aggályom. 

Nem sokkal később beütött a covid, de még egy utolsó bulira el tudtam menni. Folyamatosan messengeren írt nekem, majd amikor másnap mondtam, hogy nem éreztem jól magam a bulin, azt mondta, hogy miatta.  Mert ő tudta előre, hogy rossz lesz, de persze nem figyeletem rá, nem hallgattam meg, de ha elhívtam volna, tutira jobb lett volna nekem. Ezt egyelőre szó nélkül hagytam.

Majd egy barátomhoz mentem pár napra rá egy szülinapra. Akkor is ugyanezt a szöveget nyomta le, nekem pedig itt lett elegem. Eleinte szépen próbáltam rávezetni, hogy manipuláljon bárkit, csak ne engem, de nem értette meg. Már dühösebben vágtam hozzá, hogy nem fogom tudni megadni neki azt, amit tőlem akar. Természetesen ezt sem értette meg, mivel ő nem kér lehetetlent. Csak azt, hogy hallgassak rá. És pont ez a rész, amitől rendesen dühbe jövök, még így is, lassan egy év elteltével. Undorító viselkedését nem tudtam tovább tolerálni, teljesen megszüntettem vele a kapcsolatot. Én már nem tudtam többet mondani, de nem is akartam. 

Tehát nekem jobbkor nem is jöhetett volna a lockdown. Az otthon melegében rengeteg könyv és film társaságában megnyugodtan, jóval többet tanultam, mint előtte. A jövőmről gondolkoztam, egyre mélyítettem a részleteket a terveimben. Segítettem anyának, közben elzárkóztam a kis világomba. Nagyon sok dologra jöttem rá magammal kapcsolatban, újra belemélyedtem az önismeretbe. 

A nyár mintha itt sem lett volna - végig itthon ültem, játszottam és programoztam. Egyszer elmentünk Zalakarosra Dórival egy hosszú hétvégére, ami nagyon jót tett a lelkemnek. A vírust nem vették komolyan az emberek, ahogy akkor még mi sem, csak nyugodtan élveztük az üdülést. 

Szeptembertől átjelentkeztem az eredetileg áhított szoftverfejlesztő szakra, ahol azóta is egész jól haladok. Új osztálytársaim között vannak nagyon jó emberek, de vannak furcsák is. Már közel sem hat meg annyira, mint pár éve, leginkább a tanulásra koncentrálok. 

Év végén ellátogattam Vandához, ahol végül a szilvesztert is töltöttem. Nagyon jó érzés volt újra felmelegíteni azt a kapcsolatot, bár néha bennem van, hogy nem ismerjük már egymást. Mind a ketten rengeteget változtunk gimi óta, szinte teljesen új emberek lettünk. Habár velem fele annyi nem történt, mint vele, de kicsit ugyanúgy tekintünk a másikra, mint annak idején. Nem tudom, hogy ebből mi lesz még, mindenesetre próbálok pozitívan hozzáállni. 

Dióhéjban ennyi lenne a 2020-as évem. Eleinte úgy vágtam neki ennek a posztnak, hogy amint végeztem, leprogramozok egy új oldalt, ahol mindenféle bejegyzéseket fogok írni. Hiányzik a kreativitás, főleg mióta otthagytam végleg a Bagolykőt. Nem szeretném elfelejteni az írás szeretetét, legyen szó egyszerű blogolásról, vagy történetírásról. (És az sem lenne hátrány, ha gyakorolnám a front end webezést.) De most úgy érzem, mintha órák óta csak beszélnék, kicsit elfáradtam. Mehet is a netflix and chill, mindenki másnak pedig kellemes időtöltést kívánok :D

Puszika,

Zsu

Read More

2019 - egy évtized alkonya

2019 - egy évtized alkonya

   8:06 AM       Zuzu

---

Előre is elnézést kérek, ha valahol lemarad egy-egy "h" vagy "o" betű, valami történt a billentyűzetemmel, amit nem tudok megfejteni. De akkor kezdjünk is neki, hogy számomra mit tartogatott 2019.

Amint az megírtam a 2018-as évértékelésnél, igyekeztem a saját lábamra állni, megtalálni az én utamat. Nem csak picsogni, hanem a kezembe véve az irányítást pozitív irányba változtatni az életemen. Habár az elhatározást meghozni könnyű volt, betartani annyira már nem volt piskóta. Rögtön év elején felmondtam a munkahelyemen, abban reménykedve, hogy meg fogom találni így az életcélomat. Nos, ez nem jött össze, hiába nézelődtem rengeteget az összes állást kínáló portálon, nem találtam semmit, ami nekem tetszett volna. Azt hittem, hogy legalább olyan csoda fog történni, mint a könyvesboltnál; egyszer csak felbukkan az a hirdetés, amit szívesen csinálnék.

Ám ez természetesen nem így történt. A felmondásomat alig egy héten belül visszavontam, a munkahelyemen is mindenki happy volt, hogy maradtam. Legalábbis persze ezt mutatták felém. Valamikor a tavasz kezdetén kezdtem el kaszinóba járni egy barátommal, és nem is kell említenem, teljesen elvarázsolt. Imádtam a roulette golyót figyelni, vagy épp a jó kártyákban reménykedni. Gyorsan le is csaptam a lehetőségre, crupié képzéseket kerestem, és találtam is jó párat. Azt hittem, sikeresen lebeszéltem a főnökömmel, hogyan írja a beosztást, hogy el tudjak járni a képzésre, amit végül választottam. Igazából nem értem, hogy miért lepődtem meg ezen. Még most is emlékszem, hogy a plázában ültem egy padon, igyekeztem nem sírni a sok ember előtt, amiért ez sem sikerült. 

Újra beadtam a felmondásomat, ezúttal azonban el is érkezett a búcsú pillanata. A legnagyobb szerencsémre azokkal dolgoztam az utolsó napon, akiket mindig is szerettem. Ezt követően pár hetet itthon csücsültem, lemondtam a kaszinóról, de tervem továbbra sem volt. Éjszaka nézegettem a csillagokat a vadiúj teleszkópomon, tanulmányoztam a csillagképeket, rengeteg fizikai cuccon átrágtam magam, hogy jobban értsem az univerzumunk működését. De mint sokadjára az életemben, itt is közölték velem; hobbinak nem rossz, de sosem fogom ezzel megkeresni a kenyérre valót. Úgyhogy elmentem egy pizzériába dolgozni, pár héttel később pedig vissza a könyvesboltba. Alig három hónapig tartott most, újfent egy alkalmatlan főnök miatt mondtam fel. A részlegvezetőm annyira... nem, akárhogy is keresek jobb szót, az alkalmatlan a legmegfelelőbb. Végül történt ez, történt az, én pedig visszaültem az iskolapadba, és jelenleg gazdasági informatikát tanulok. Az előtaggal vannak gondjaim, de már dolgozok a megoldáson. 

Röviden és címszavakban enmyi lenne az elmúlt évem. 

Egyszerre érzem silánynak és eseménydúsnak. Igyekeztem nem csak menekülni, ez még sem jött össze. Megismertem új embereket, kötöttem új barátságokat, és megszerettem jó pár átutazót az életemben. Helyre akartam hozni a régi barátságaimat is, és új célokat tűztem ki magam elé. Én, aki világ életemben csak rövid távon gondolkoztam, elkezdtem több éven át tartó terveket szőni. Kipróbáltam milyen az, amikor nem napról napra élek, a pénzemet is be akartam osztani. Megfogadtam, hogy rendet rakok magam körül, de ez a feladat nehezebb volt, mint képzeltem. 

Továbbra sem vagyok annyira erős, mint az szeretném. Ha nincs kedvem valamihez, még magamhoz is imádkoznom kell néha, hogy megcsináljam. A nagytakarítás elkezdődött, de én csak felületesen kezdtem hozzá. 

Fáradt vagyok. Egészen eddig elkényelmesedtem, és nincs ínyemre a munka. Szörnyű ezt is bevallani, de ez a helyzet. Kivételesen ez a munka csak metafora, mert a valóságban épp az ellenkezőjét produkálom: esztelenül elvégzek minden fajta munkát, amit lehet, mert addig sem kell magammal foglalkozni. 

Nem tudom, hogy mit várok el 2020-tól. Persze szeretném, ha jobb lenne, de én azzal is megelégszek, ha fele ennyi bonyodalom venne körül, és többet tudnék befelé figyelni. Csak annyit szeretnék, hogy helyre álljon a lelki békém. 

Read More

Élet egy anorexiás mellett

Élet egy anorexiás mellett

   1:55 PM       Zuzu

---

Rengeteg nagyon csúnya betegség van a világon, de az ami az aggyal babrál, a legrondábbak közé tartozik. Jó pár évvel ezelőtt még én is csak legyintettem, hogy mekkora gáz már ennyire felfújni az anorexiát. Le kell velük ülni és megbeszélni, így vagy úgy, ők is jobb útra térnek. Enni klassz, ezt pedig ők is be fogják látni. 

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. 

Felesleges lenne bemásolnom ide bármilyen leírást wikipédiáról, ha valaki utána akar olvasni, úgyis megteszi. Szerintem már mindannyian ismerjük ezt a betegséget annyira, hogy erre ne legyen szükség. Nem felesleges adatokkal akarom teletömni ezt a bejegyzést, hanem a saját tapasztalataimmal. 

Ez elején szögezzük le, hogy én sosem voltam anorexiás, de még csak a közelébe se kerültem. Kiskorom óta imádom az óriási lakomákat, a zsíros ételeket, a gyorskajákat és úgy általában minden egészségtelen cuccot. A húgom is ugyanígy volt, rengetegszer kiszöktünk a konyhába, amikor senki nem figyelt ránk. Mindenfélét összeettünk, nem volt idegen a tejszínhabos popcorn, de még az uborkás-nutellás szendvics sem. Banánt szeleteltünk a csokis danone-ba, mellé pedig agyon cukrozott kakaót ittunk. Egyikünk sem nézett ki csúnyán; nem voltunk vékonyak, de kövérek sem. Átlagosak voltunk. De legbelül egyikünk sem értett egyet ezzel. 

A közeli kapcsolatom az anorexiásokkal még gimnáziumba nyúlik vissza. Volt egy osztálytársunk, az egyszerűség kedvéért legyen most Kata a fedőneve. Kata vicc és ferdítés nélkül a legjobb diákunk volt, mindenből nagyon jó jegyeket szerzett, mindig brillírozott. Félénk lány volt, kevés barátai voltak, de azok igazán számítottak. Mint általában, az én osztályomban is voltak népszerű lányok, de Kata nem tartozott közéjük. Én nem álltam hozzá annyira közel, nem tudom, mennyire akart volna. A lényeg, hogy Kata egy aranyos, közepesen vicces lány volt, akire amúgy nem figyel fel az ember. Sosem volt nagydarab, de egyszer csak elkezdett fogyni. Nem figyeltünk fel rá, nem említette meg senki. Párszor kimaradt a suliból, de mindig kivédte valamivel, ha kérdeztük, miért. 

Alig pár hónap alatt annyira súlyos lett az esete, hogy kórházba került. Először Budapestre, amikor pedig kicsit mérsékelődött az állapota, visszakerült a mi városunkba a gyerek klinikára. Párszor meglátogattuk a lányokkal, és hiába volt rajta az a betegruha, olyan normálisnak tűnt az elméje. Azt gondoltam, hogy csak fel akarja hívni magára a figyelmet. 

Igen, egy idióta voltam, de még ennél is van lentebb.

Erre rá pár évre a legjobb barátnőm is elkezdte produkálni a tüneteket. Több száz kilóméterre lakott tőlem, így csak ritkán találkoztunk, de nála már sokkal feltűnőbb volt a változás. A kis úszógumik eltűntek róla, ha elhívtam kajálni, sosem jött. Sőt, amikor nála aludtam, én szokás szerint kiettem őket a vagyonukból, ő pedig még nézni is alig bírta. Nem mintha undorítóan ennék, maga a tevékenység zavarta. Mivel hozzá jóval közelebb álltam, ő mesélt nekem a gondjairól. Amit persze ő sem gondolt annak, de én sem. Tisztán emlékszem, hogy egyszer a parkban ültünk, cigiztünk, söröztünk, az élet nagy dolgairól beszéltünk. Mondta, hogy váltott kondibérletet, meg hogy mennyire jól halad a fogyással. Addigra már belefáradtam ebbe a témába, csak bólintottam. Így próbálta meg felvezetni, hogy a segítségemre van szüksége. Nem, sajnos még nem úgy, ahogy azonnal tudnom kellett volna. Nem, neki fogyibogyók kellettek. Otthon nem nézték jó szemmel, ezért hozzám akarta rendelni, kifizette volna, meg minden macera, csak ne tudják meg nála, hogy ilyet szed. Olyan gyönyörűen felvázolta, hogyha nem lettek volna szigorúak a szüleim, biztosan belemegyek. 

Vak voltam és naiv. Gyűjthetnék kifogásokat, hogy én is csak egy gyerek voltam, de a mentegetés sosem jó megoldás. Pár hónappal később ő is kórházba került, én pedig azt tettem, amit még mindig az egyik legnagyobb hibának vélek az életemben. 

Megszakítottam vele minden kapcsolatot. 

Nem írtam vissza neki, nem vettem fel a telefont. Akárhogy próbált közeledni hozzám, akkora falat állítottam fel, amekkorát csak bírtam. Még mindig megvan a naplóm, ahol leírtam, hogy "nem bírom végignézni, hogy elpusztítja magát." Még saját magamnak is hazudtam. Szerettem őt, évek óta tartott a barátságunk, már rengeteg jó és rossz dolgon keresztül mentünk, és amikor szüksége volt rám, én hátatfordítottam. Mindezt miért? Mert még akkor sem hittem el, hogy ez egy betegség. Megrögzött egoistának gondoltam, hiába tudtam róla, hogy nem az. Elhitettem magammal, hogy magának okozza ezt az egészet. 

Fél évig nem beszéltünk, de persze sokat gondoltam rá. Hiányzott az életemből, mégiscsak a legjobb barátom volt, akinek mindent elmondhattam büntetlenül. Talán ekkor kezdtem el bűntudatot érezni, de csak valahol mélyen, tudatalatt. Ez a történet egész boldogan ért véget, mert kilábalt a betegségből, teljesen egyedül. Amikor újra megkeresett, már egy teljesen más ember volt. Azóta is ő a legfőbb bizalmasom, és csak hálás lehetek neki, amiért megbocsájtott. 

Azt gondoltam, hogy itt vége is az egésznek. Gimnázium után megléptem külföldre, beindult a nagy betűs élet számomra. Nagyon szép fizetésem volt, végre valós barátokat is szereztem, akik nem ezer mérföldre laknak tőlem. Nem hiányzott a családom, sem a magyar életem. Boldog voltam ott. 

Egy év telt el, amíg én élveztem az álomvilágot. Akkor jött el a nagy váltás, felmondtam, a barátnőmmel beköltöztünk a főváros szívébe. Neki új párkapcsolata lett, folyamatosan azzal a fiúval lógott, lett egy munkahelye is. Én pedig otthon ültem heteken keresztül, több ezer állásjelentkezésen voltam túl, de úgy tűnt, senkinek nem kellek. Kínomban elmentem hotelszobákat takarítani, de nem akartam hazajönni.

Pár nap különbséggel két telefont kaptam, és nem tudom, hogy a sors vagy minek nevezzem, de jó sorrendben történtek a hívások. A második hívásom arról a munkahelyről jött, ahová mindenképp be akartam jutni. Nem messze az albinktól, csinos fizetéssel, nem agyondolgozós, értelmi pozíció lett volna. Gondolkodás nélkül visszautasítottam, mert akkor már megvolt az egyirányú repjegyem haza. 

Apu volt az első hívó, azt mondta, hogy a húgom öngyilkos akart lenni. Kérdés, kérés, megbánás nélkül összepakoltam a cókmókom, és elindultam haza.

Hónapok óta nem láttam a húgomat, így rendesen meglepett, hogyan nézett ki. Akkoriban még volt rajta azért valami, de tény, hogy sokkal soványabb volt, mint régen. Hiába ez volt a harmadik eset, megint nem ismertem fel időben. Csak a depressziójával foglalkoztam, újra a legjobb barátja lettem. Elkísértem mindenhová, mégsem tűnt fel, hogy nem eszik. Amikor megmutatta az első összehasonlító képét, amin egy hónappal azelőtti és a mostani kinézete volt, még meg is dicsértem, mennyivel jobban néz ki. Eleinte hagyta, hogy bármit csináljak mellette amikor tornázott, de egy idő után kizavart. Régen rengeteget beszélgettünk, míg a másik zuhanyzott/fürdött; ezek is megszűntek. Eddig simán átöltöztünk egymás mellett, most már kiparancsolt a szobájából, még ha csak a pulcsit is vette le. Ami egyébként elég ritka volt, mert mindegy, milyen meleg volt odakint, ő vastag pulcsiban indult el. A kislány, aki imádott úszni, semmilyen unszolásra nem jött el velünk a strandra. 

Már megint késő volt, amikor észrevettem. Hiába beszéltem vele szépen, csúnyán, hiába sírtam neki, már semmi nem hatotta meg. "Zsuzsi, ez az én életem. Nem vagyok életveszélyben, nyugodj már le." Mindig ez az átkozott mondat. Amikor hazajöttem, azt hittem, hogy ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, de csak akkor döbbentem rá, hogy már nem ismerem a húgomat. 

Beismerem, megint megfordult a fejemben, hogy el kellene menekülnöm. Eszembe jutottak a külföldi emlékek, a barátnőm továbbra is Angliában élt, bármikor visszavárt volna. Még ha csak egy pillanatra is, de úgy gondoltam, ez nem az én problémám. Csak annak tudunk segíteni, aki hagyja magát, a húgom pedig nem hagyta. 

Akkor küldte el nekem a második összehasonlító képét. Pont egy év telt el a kettő között; az első kép nem sokkal az után készült, hogy visszaköltöztem. Ha az ember szeme előtt megy végbe a változás, hajlamos nem észrevenni, de amikor ott a bizonyíték azon a tetves telefonon, már nem lehet tovább tagadni. Elbuktam, mint barát és mint testvér. Elbuktam, mint egy ember. 

Nekem ez volt az áttörő pillanat, amikor felismertem, hogy itt elveszíthetem azt, aki a legfontosabb nekem. Taktikát váltottam, soha többé nem hoztam fel, hogy mi volt régen, mennyire megváltozott. Nem voltam biztos, hogy jó az új irány, mert itt már elég volt egy pici hiba, átbillenhettünk a ló túloldalára.

Vettem egy kocsit, hogy minden nap én vihessem el az iskolába, és ha úgy engedte meg a munkám, haza is hoztam. Elvittem lovagolni, meg ahová kérte. Harapófogóval is alig tudtam kiszedni belőle dolgokat, de szépen lassan elindultunk az úton. Amikor beült az autóba, beszélni kezdett, milyen volt a napja a suliban, mik az aktuális pletykák. Elmondta, miért utálja azt a tanár, miért imádja az osztályfőnökét. Elmesélte a karó dolgozatának történetét, hogy mennyire tetszik neki egy végzős fiú. Megmutatta, milyen tetoválást szeretne, mit rajzolt legutoljára. Már nem volt olyan számomra, hogy kis vagy nagy horderejű, akármit mondott, szentírásnak vettem. Minden érdekelt, ami a húgom. Az összes aranyos történetét örömmel hallgattam, mert nekem mesélte. 

Szépen lassan kezdtünk el újra egymásra találni. Voltak rosszabb napjaink, ordibáltunk egymással, nem szóltunk a másikhoz napokig. De mindketten tudtuk, hogy csak egymásra számíthatunk. 

Tisztán meg tudom mondani, mik voltak a mérföldkövek az utunkon. Amikor először kért meg, hogy megmasszírozzam a hátát és lényegében csak a csontjait tudtam simogatni. Amikor először mondta meg, hány kiló és mikor szokta mérni magát. Az első alkalom, amikor a WC-zési szokásaimról beszéltem és undorodva fordult el. Pár nap múlva már ő is elmondta a rendellenességeit. Lehet, hogy undorító, de esküszöm, amióta meg tudjuk ezt beszélni, minden másról is könnyebben csevegünk. Egyik este elmesélte nekem, mennyire félt és retteg még most is. 

De nekem egyszer sem hazudott. Anyáknak végig hajtogatta, hogy már meggyógyult, semmi baja. Az osztálytársaival is elhitette, mindenki mással. Az anorexia manipulatívvá teszi az embert, hisz legtöbbször maga a beteg is elhiszi a hazugságait. Valós javulás, de még csak stagnálás sincs. Belülről emészti fel a pácienst, apró démonként altatót énekeltet vele a körülötte levőknek. 

Nem vagyok jó ember, talán sosem leszek az. De mindez nem számít, mert még időben meghallottam egy néma sikoltást és nem menekültem el. Hosszú, nehéz folyamat volt, és még mindig nem vagyunk a végén. Őszintén? Nagyon nehéz nap, mint nap tolerálni az étkezési hülyeségeit, hogy ha nincs egészséges étel az asztalon, inkább visszavonul. Még mindig nehezen emésztem meg, hogy az, aki világ életében imádta a húst, most azért nem eszi meg, mert fáj tőle a gyomra. Csak laktózmentes tejes vehetek, nem főzhetek krumpliból, húst csak akkor, ha külön van és nem belefőzve. Elhinni, hogy annál az épp maroknyi mennyiségű salátánál ha többet eszik, már rosszul van. Hogy azonnal le kell húzódni a kocsival, ha elfehéredik. Baromira nehéz, főleg, amikor ugráltat egy hosszú melós nap után. 

Vannak azonban sokkal nehezebb dolgok. Nem sírhatok, ha ránézek a karjára, ami teljesen elfogyott, amivel alig tudja kinyitni az uborkás üveget. Nem szólhatok, hogy megint újabb lyukat kell fúrni az övére. Nem láthatja, hogy mennyire aggódok, amikor újabb adag hajat szedek ki a fürdőkádból. Nem mondhatom el, mennyire gyönyörűnek találtam a kreol bőrét, ami most még a falnál is fehérebb. Nem tilthatom meg, hogy felüljön a lóra, mert elég egy kicsit bakolnia, le fog repülni, annyira nincs ereje. 

De megígértem neki, hogy mindig mellette fogok állni. Együtt megtaláljuk a gyógyulás útját, közös jövőnk lesz, ahol ő sebész lesz, én pedig grafikus. Vagy az, ami. Boldogok leszünk, nem fog számítani más véleménye. 

Fogalmam sincs, hogy mit csinálunk jól és mit nem. Régóta küzdünk, már mind a ketten elfáradtunk. Egy kis csodára lenne szükségünk, egy kis megerősítésre. 

Ma derült ki, hogy tartósan hízott két kilót. Már több, mint egy hete megmaradt, pedig még beteg is volt közben. Apró lépés ugyan, de nem is lehetnék ennél büszkébb az én harcosomra. 

Read More

Viszlát 2018, nem fogsz hiányozni

Viszlát 2018, nem fogsz hiányozni

   6:29 AM       Zuzu

---

Itt se mostanság jártam utoljára, szóval let's do this year review. 

Igazából 2018 rettenetesen unalmas volt számomra, nem is tudnám olyan szépen összeszedni az évben történteket, mint eddig. Ez volt az az év, amikor nem terveztem el semmit, csak hátradőltem és végignéztem, ahogy minden elromlik körülöttem. Persze sosem felejtettem el panaszkodni, mindvégig kitartóan küldtem a helyzetjelentést a szánalmas életemről a szánalmas érdekbarátaimnak. Fogalmam sincs, hogy jutottam el idáig. Komolyan. 

A régi barátaimmal so-so tartottam a kapcsolatot, de amúgy nem lennék meglepődve, ha nekik is elegük lenne belőlem. Tényleg csak utálkoztam, alig léptem előre. Leginkább hátra lépegettem duplán, elmerültem az önsajnáltatás kellemes kis húgymeleg vizében. Tökéletes magyar mintapolgár voltam egész évben; néztem, ahogy mások dolgoznak, persze korholtam is őket, amiért nem volt tökéletes. A fizetésemet elköltöttem mindenféle hülyeségre, aminek semmi haszna nincs. A jövőmre nem gondoltam, csak szidtam a kormányt, a munkahelyemet, a főnökömet. Ja igen, meg persze az időjárást is. Mert persze sosem jó az aktuális, nyáron hisztiztem a meleg miatt, télen sírtam a hidegtől. 

Eljártam iszogatni a kollégákkal, jó pár sör, tequila és jäger lecsúszott. Sokszor az se érdekelt, hogy másnap dolgozok, csak az volt a lényeg, hogy részegre igyam magam és nevessek minden idióta megmozduláson. Nem tanultam, megbuktam a vizsgáimon, amikre persze nem kis összeget fizettem. Vettem egy autót, ami épp csak elindul, de egyébként minden gondja van.

De nem zavart ez az egész, mindvégig azt mondogattam magamnak, hogy ez így van rendjén. Nem szabad több után áhítoznom, mert az álmodozók kora már lejárt. Azt mondták, nőjek fel. Nem kell szeretnem a munkámat, csak végezzem el, otthon pedig azt csinálok, amit akarok. 

Egy egész évnek el kellett telnie, hogy rájöjjek, ez nem normális. Nem akarom tovább eltűrni, ahogy a főnököm nap, mint nap megaláz, csak mert megteheti. Nem barátom, egy faszt teheted meg. Megmondhatod, mit csináljak és mikor, de nincs jogod bírálni a személyiségem. Ha nem tetszik a hangom, ne hallgasd. Ha nem tetszik az arcom, ne nézd. Én nem fogom feladni magam egy faszszopó kedvéért csak úgy, ebből elegem lett. Ha még egyszer azt mondja nekem valaki, hogy ez a normális, komolyan bemosok egyet neki. Mert ez nem igaz. 

Vannak normális főnökök. Nekem is volt egy, ezért is ragadtam ezen a munkahelyen. Simán továbbléphettem volna már, ha a képzettségem nincs is meg hozzá, de a tapasztalatom és kapcsolataim simán. Ehelyett tovább csücsültem a fenekemen, mert mindenki bemagyarázta, mennyire jó itt, a fizu is csinos, meg a közösség sem rossz. 

Ugye mennyire szánalmas az egész? A fizetés mindenhol máshol is ennyi, talán még több is a juttatások miatt. Közösség pedig az összes munkahelyen van, talán még kellemesebb is, mint itt. Nem csak hagytam, hogy anyagilag és lelkileg lehúzzanak, de még jópofát is vágtam az egészhez. Undorító módon én is képes voltam benyalni a főnöknek, mert elhittem, hogy előléptethet. Elviseltem az összes beszólását, eldobtam az önbecsülésemet, nem törődtem a saját érzéseimmel. Egy kis fizetésemelés miatt. 

Nem vagyok sem rá, sem a többiekre sem mérges már, csak magamra. Mert én voltam az egyetlen, aki végig hagyta, hogy megtörténjen ez. Ezért is hálásan fogok nekik búcsút mondani, sok mindenre megtanítottak, még ha nem is jófejségből. 

A másik, ami miatt sokkal mérgesebb vagyok, mert bedőltem egy férfinak. Ja bocs, fiúnak. De ezzel is tudnék vitatkozni, mert napjainkban - főleg az én korosztályomban - nincsenek már meg azok a normák, mint régebben. Az lett a hétköznapi, hogy a hímek hazudnak, a nők pedig úgy tesznek, mint akik elhiszik ezt, hogy aztán sajnáltathassák magukat. 

Végigcsináltam ezt is. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy kamu az egész, hogy egy pillanatra sem gondolja komolyan. Mégis simogatta a lelkem az olyan ostoba kijelentésekkel, miszerint vigyázni fog rám, többet jelentek neki, nem fog elengedni. Hát barátom, ha nála ilyen az, amikor maga mellett tart valakit, kíváncsi vagyok, milyen lehet, amikor nem foglalkozik mással. Mert napok óta nem válaszol az üzeneteimre, ha mégis szíveskedik megnézni, lerendez pár idióta, átlátszó kifogással. 

Azt mondta, ő más leszel. Igaza van, más volt. Neki engedtem mindent, ő használt ki először. Megtapsoljam? Vagy más dicséretet kérne? 

Mérgező szavaival ő is rávett, hogy egyre messzebbre engedjem el az önbizalmam. Sokkal okosabb módon kritizálta a lényem, mint mások. Erre nem jöttem rá azonnal, mindig csak azt éreztem, hogy rosszul cselekedtem. Szépen lassan elkezdtem változni, ami persze nem annyira rossz, mondhatná bárki. Így van, ha pár szokásodon módosítasz, az nem vészes, de amikor alapvető tulajdonságaidat titkolod el, hogy a kedvére tegyél, az már igen. Rossz. Nem király. Gáz. Vagy amit akarsz. 

Azért még mindig hiányzik, ez a legrosszabb az egészben. Még mindig várom, hogy bocsánatot kérjen, vagy bármit tegyen értem. Értünk. Persze nem fog soha, de az álmaimban akkor is visszaköszön. Ugyanolyan idióta vagyok, mint a többi nő. Elsírom a bajom a "barátnőimnek", akik persze eljátszák, hogy na majd megkeresik a csávót és jól megverik. Aha, hogyne. Abban is biztos vagyok, hogy a hátam mögött pont ezek a csajok mondanak el mindenféle ribancnak, mert belementem ebbe a típusú kapcsolatba. Mintha nem ők biztattak volna a kezdetekkor, mintha nem az ő ötletük lett volna. 

Nem hibáztatom őket sem, próbálok nem ítélkezni, ami azért lássuk be, nehéz dolog. Mégsem akarok dühös lenni, azt már meguntam. Egy egész évet vesztegettem el arra, hogy siránkozzak és mérges legyek. Felváltva, vagy a kettő egyszerre, már mindegy is volt. 

Lehet, hogy ez az "új év, új én" dolog már lejárt, mainstream, vagy unalmas, de őszintén? Nem érdekel mások véleménye. Az, hogy megváltozik egy számjegy az évjáratban elég erőt ad, hogy meglépjem azokat, amiket eddig nem mertem. Ez nekem elég, ennél többet nem kérek. Nem kell mások segítsége, nem is kell végighallgatni engem, ne is figyeljenek. Majd csendesen, a hátsó sorban összeszedem a sok szemetet, amid eddig felelőtlenül odadobáltam. Kiszellőztetek kicsit, semminek ne maradjon itt még csak az illata sem. Új személyként fogok indulni, új játékosnevet adok meg, ha ringbe szállok. Ahhoz is még idő kell, de ez így van rendjén. Azt szeretném, hogy a jelenlegi életem részvevői ne ismerjenek rám az utcán pár hónap múlva, hogy újra vigyorogni tudjak a teljes szívemből. 

Akármit is tartogat 2019, azt ajánlom kösse fel a gatyáját, mert most már én ülök a kormány mögött, nem a robotpilóta. 

Read More